Worth Avenue

Napsütötte szombat délután Miami és Orlando között. Oh yeah és hurrá, kirándulunk. Teniszcipősen, rövidnadrágosan, fényképezőgépestől. Palm Beachig meg sem állunk. Mit sem sejtve. Illetve annyit azért igen, hogy John Lennon vásárolt itt házat nem sokkal halála előtt, Michael Jackson két évig élt a szigeten, és többek között a Kennedy családnak, Donald Trumpnak, Rod Stewartnak vannak itt lélegzetelállító ingatlanjai.

Parkolóóra sehol, meglepődünk, ritkán látni errefelé ilyet. Gyönyörű házak, mestermunka a sövénykerítéseken, virágok, fák, minden ami kell. Ez már dá, gondolom magamban erdélyiesen, gazdag környék, de láttunk már ilyet.

Tovább sétálva egyre furcsábbakat érzek. Pont fix az orrom előtt elevenedik meg a Palm Beach-i társasági elit dúsgazdag világa. Olyan Agatha Christiesen. A történet káprázatosan fényűző, annak minden bűnével és csábításával, érezni a pénzt, és még egy gyilkosság is lazán belefantáziálható valamelyik private beachen. 

A fő utca neve magáért beszél: Worth Avenue. Nagyon stílusos középkorú emberek mindenhol, több százezer dollár kellemes esti sétája. A piros tornacipőm az egyetlen kakukktojás. Kirívunk a tömegből, but who cares? Bár lehet, hogy egy tipikus kisvárosi gazdag teljesen befrusztrálna egy ilyen helyen.

A jó illatú Chanel bódé elé most parkol be egy Rolls-Royce szekér, már ugrik is a sofőr, a hetvenéves madame nagyon pöpec sétabotjával áttipeg az úton, a Chanel menedzsere már a bejáratnál köszönti. Fél óra múlva húszezerrel több van a kasszában. Dollárban. Jól van ez így, gondolom én, költsetek minél többet, a százezres szpendingek után adót is kell fizetni, abból meg majd hátha jut az árvaházaknak is. Vagy ez így túl szép, hogy igaz legyen, kérdezem hangosan? Álmodozó vagy, jön a választ.

Kelet-Európában nem ritka látvány, hogy a hetvenéves gazdag bácsi mellett egy huszonéves manöken a büszke társ. A Worth Avenuen ez nem trendi. Itt jólétükben egymáshoz vénült férj és feleség, kéz a kézben, kar a karban sétálnak fel s le azon. 

Let`s check out this gallery - mondja az idős hölgy. A galéria tartalmát egy múzeum is megirigyelhetné. Eredeti Picasso lóg a falon, közvetlenül a Dufi mellett, a kirakatban egy Renoir szerénykedik. A 75 ezres kisasztalt is rakd a Chagall mellé, édesem. Most már kezdem érteni az ingyenes parkolást. A zsebben kotorászós apró keresés egy másik utca, egy más fajta élet története. A miénk. Amihez nekik semmi közük nincs. De így van ez rendjén, gondolom ismét magamban, költsétek csak a pénzt, és elfilózom, hogy mennyi lehet a galéria éves adóbevallása.

A Palm Beach-i elit energiaszintje elég lapos. Szegény gazdagok. Csak ők képesek rezdületlen faarccal megvásárolni egy gyémánt nyakéket, és úgy kijönni az üzletből, hogy még az öröm leghaloványabb formája se látszik rajtuk.

Az utca egyik impozáns helyén, egy fura brendre leszek figyelmes: Gypsy. Guglizom is, az üzletet Paola Gonfrade stylist nyitotta, akit a minimalista óceáni vízió inspirált. A szinte felfoghatatlan gazdagság kellős közepén, a kimért úriemberek és hölgyek, a Ferrarik és Rolexek forgatagában itt van ez a gypsy bolt, aminek igazából csak a neve hordozza a másfajta energiákat, mégis beindul a fantáziám. Hogy nem hiába van ez így kitalálva. A kissé bepunnyadt jólétet fel kell rázni valami ősi civilizálatlansággal. És már látom magám előtt, ahogy lepottyan az égből a Worth Avenue közepére a Szászcsávási Cigányzenekar asszonyostúl s gyermekestűl, és húzza, húzza megállás nélkül a jónépnek, hogy Gyertek fiúk, menjünk a kocsmába... És a New York-i öregúr a Chagallal a hóna alatt táncolni kezd, betáncolja magát az utca végén elterülő óceánba, úgy, hogy közben belehúz pár ezer dollárt a vonóba. Mert megtehetné...

Let`s get out of here! Beülünk az autóba, emésztjük a látottakat, előkerül a szendvics is. Van egy kis cikkenytű fílingje a látottak után... J Annyi féle képpen lehet.