from the back

OLDALAS

Azon tűnődöm, hogy hivatalosítani kellene az oldalas szó legújabb jelentését. A nehezen emészthető, de annál ínycsiklandozóbb sertéseledel mára új tartalommal gazdagodott. Azon emberek tragikomédiájává vált, akik szigorúan csak a politikai bal, vagy csak a politikai jobb oldalakban gondolkodva tudnak képet alkotni a világról. Ez a játék az oldalas, melynek játékosai soha nem szegnék meg az abban való hitüket, hogy az egyik oldal mindig az igazságot, a másik pedig csak és kizárólag az igazságtalanságot képviseli.

                                                 forrás: mcarthursrant.com

Zanzibár koncert Key Westen. Várjuk, még ha nem is tartozik a kedvenceink közé, mégiscsak floridai földön zenél egy hazai. Két szék lefoglalva a bárpult mellett, hogy a történet kellős közepéből érzékeljük a dolgokat, Margarita, Chardonnay rendel. A báros jó fej, szimpatikusak neki a magyarok s a gulyás, a tulaj is érdeklődő, felméri a piacot... so hungarian party today, hm? És jön is az ajánlat, hogy szervezhetnénk itt magyar összejöveteleket, a kedd esti orosz buli is harminc emberrel indult, és mára a legnépesebb bevándorló  mulatsággá nőtte ki magát, ahol lengyelek, kolumbiaiak, izraeliek, románok, litvánok, hondurasiak éneklik együtt a Katyusát. Gondolkodni fogunk rajta, köszi.

Gyűlnek az emberek, a mindenféle fajták. Árpád büszke népe feliratú póló, félkarnyi Dávid-csillagos tetoválás, hatkilós arany keresztes medál. Vajon azzal a húzással, hogy ma kitettem a székely zászló ikont a profilfotómra - mert úgy gondolom, hogy nagyon gáz egy milliós közösséghez való tartozás szimbólumának a megkérdőjelezése, tiltása és gyalázása - ugyanazt a hatást keltem, amilyent a bevonulók? Nem szeretném, de ahhoz, hogy más mit gondol arról, amit teszek, nem sok közöm van. Az oldalas komédiát játszó alapemberek addig szították a kedélyeket, hogy semmi nem az, aminek látszik. Egy egyszerű szimbólum használata – az érem másik oldalán - nagyon könnyen belecsúszhat a mellveregetős, magamutogatós, gyűlölködő kategóriába. Az pedig felejtős, hogy kenyeret hajítsunk vissza, ha kővel dobigálnak. Nem engedi a fejletlen érzelmi intelligencia.

                                                           forrás: google.com

Áll a bál itt délen, egyre közvetlenebbek az emberek, a hármas kérdéskör kimeríthetetlennek tűnik: hol dolgozol, honnan jöttél, mióta vagy itt? Erdély, tényleg? Tudod, én kilencvenben vért adtam az ottaniaknak, mert ott igazi magyarok élnek, és nem zsidók, mint Magyarországon. Egy negyvenes pasi már ugrik is a szó hallatán, lefasisztázza az összmagyarságot, és szerinte az erdélyi magyaroknak is tudomásul kéne végre már venni, hogy ők románok. Jobbról és balról is terelni próbálom a témát, és halkan dúdolni kezdem az előzenekarral, hogy párduc, oroszlán, gorilla, makákó...

Gyűlölettől fröcsög a rendszer, mindkét oldal egyszerre sértő és sértett. A magát értelmiséginek tartó is beszáll ebbe az elmebeteg játékba, rafkósan, gőgösen játszik a szavakkal, tovább szítja a kedélyeket, pedig talán neki még nagyobb felelőssége lenne abban, hogy megbékítse a sértett lelkeket, de erre képtelen. Egy kicsit olyan, mint amikor a nyakkendős nagyvárosi kifinomult beszédstílussal oktatja a falusi parasztot, hogy hogyan kellene állatot tartani.

A nyolcvanöt éves, határon túli magyar öregnek senki nem fogja tudni elmagyarázni, hogy ne sirassa Nagy Magyarországot, akiért az apja orosz fogságban halt meg, árván hagyva hét gyermeket. Ha valaki visszaadja neki a magyar állampolgárságát, akkor ő mellette fog kiállni a sírig, és dühös lesz arra, aki azt mondja róla, hogy ő nem magyar. A német koncentrációs tábort megjárt öregasszonyt viszont ez egyáltalán nem érdekli, mert az ő családját a nácik végezték ki, szóval senki ne jöjjön neki a túlzott magyarságtudattal, mert szerinte az szánalmasan betegessé válhat. Volt egyszer jó régen egy arc, aki folyamatosan a megbocsájtásról tépte a száját, talán nem mondott hülyeséget.

Beköszönt a hajnal, a zene még mindig szól, próbálkozik jobb emberekké bűvölni minket. Recsegi a hangfal – jó messzire onnan, ahol a többség ezt a nyelvet beszéli -, hogy valaki mondja meg, hogyan kell élnem, apám azt mondta, ne bánts mást, és mintha egy nyúlfarknyi ideig megszűnne a gyűlölködés, az érdekek érvényesítése, és csak a csupasz, egyszerű lelkek lubickolnak egy kiegyensúlyozottabb, békésebb pillanat illúziójában. És elkezdek hinni abban, hogy a jól ismert mondás, mely szerint magyar magyarnak farkasa nem nemzetiségünkből ered, hanem emberi gyarlóságainkból, amelyen valahogy muszáj lenne felülkerekedni. Úgy érzem, mindannyiunknak megéri ezen dolgozni, kedves emberek!

?

Vannak, akik gyakrabban intenek sziát a komfort zónának, és egy helyben csak a komolyabb fagyok beköszöntéig maradnak. Mint a vándormadarak. Útkeresés? Örök nyugtalanság? Menekvés? Szabadság? 

Azt hinné az ember, hogy ennél szárnyalóbb életforma csak a mesékben létezik. Aztán bevegyül a harmincasok közé. Úgynevezett igényei lesznek, és ráfog mindent a kényelemre. Mondja, mondogatja magának, hogy ő ellenáll, hogy outsider marad, amíg csak él, de azért már kétszer is átgondolja, hogy akkor most mi van, s majd mi lesz, mérlegel, csűri-csavarja a miérteket, ha újra feléled benne, hogy keresni kell tovább. 

A régi haveroktól sem várható az ez irányú motiváció, hisz nagy részük úgy él, ahogy illik: gyereket nevel, házat épít, kölcsönt vesz fel, all inclusive kirándulásokra jár, unalmas, de stabil munkahelye van, ahol lehúzhatja a következő harminc évet. A távoli rokon pedig egyre gyakrabban kérdezi, hogy lesz-e lakodalom a mi utcánkban, s jőemárazagyerek? Nem kicsi a nyomás, szinte elegendő a megalkuváshoz.

Az elején még mosolyogva válaszolni próbál, hogy ő másként gondolja, aztán az ezredik ugyanolyan kérdésnél egyre jobban úrrá lesz rajta a türelmetlenség, és ez mintha a rokonokra, szomszédokra, munkatársakra, ismerősökre, járókelőkre is kihatna... ők is egyre türelmetlenebbül, mindennapos rendszerességgel kérdezik, mert valamiről beszélni kell, de miről másról, ha többre nem futja a gondolat?

Már-már kezdi feladni a másfajta életbe vetett hitét, és keserűen próbálja magáévá tenni a kisváros dekadens játékszabályait, de aztán valahonnan nagyon mélyről mégis felülkerekedik a régi lázadó. Két nap múlva már pár ezer kilométerrel odébb keresi önmagát és a világot, amikor is India valamelyik lepukkant vonatállomásán egy francia család mellé keveredik. Na jó, kicsit rasztább a hajuk, színesebb a ruhájuk, van rajtuk pár békejel tetoválás, de azért mégiscsak két szülő és két kisgyerek áll vele szemben. És nem is akármilyen harmóniában.

Megáll az idő, megszűnik a külvilág, végre születik egy válasz. A nagyobbik gyerek két hónapot hiányzik az iskolapadból, helyette India és Nepál között félúton tanul arról, hogy milyen is a világ... Vajon őt húsz év múlva érdekelni fogja egy olyan közegbe való beilleszkedés, ami szinte lehetetlenné teszi az álmok megvalósulását? Vajon ő el fog veszni a hétköznapiságban? Vajon ő is a felszínen leledző tömegember életét játssza majd? Vagy magasabb szinteken fogja érzékelni a tyúkszarosan klassz életet?